Nagy a csend. Alkotói csend van. Mert az alkotó bezárt. Magára zárta az ajtót, és nem tud kijönni. Pedig már kért segítséget. Próbálta az ajtót is, de nem nyitott, mert bezárt. A zár tartja fogva az alkotót, a csendben. S ez különös, mert ő szökni próbál, noha mindig is csendre vágyott. S most, mikor az kínálkozik, nem nyugszik, hanem nyughatatlan lelke kitörni vágyik. A csendből.
Pedig a csend bezárta magát, s az alkotót. Mert nem hallják a hívást. Persze nem önként lett elkövetője a zárnak, hanem önnön tudatlanságaként, mikor a kulcsot kint felejtette a szekrényen. Pedig mondta a portás, hogy az épület bezár. Nem tartják nyitva, s nem őrzik a csendet. Az megvan őrzés nélkül is. Ha nem háborgatják.
De háborgatja az alkotó, ám nincs eredménye. Mert a csendet az alkotóval együtt bezárta a portás. Mikor hazament. Mit tegyen hát? Kiabált, de nem válaszolt neki senki. Csak a csend. Nem mondott semmit. Ettől csend, hogy nem beszél, nem zakatol, csak nyugszik a létben. A csend.
Szerencsére hiányzott az alkotó. Így nem másnapra találtak rá. Mert ki tudja, élt vagy halt volna-e, talán. A csendben. Ám kihozták, megmentették a zárból. Kijutott, a levegőre, a frissre, oda hol nem a magány a zűr, hanem az élet körforgása. Ahol nincs csend, s magán.
S ő mégis visszavágyott.
