– Ó, Esmeralda, milyen gyönyörű vagy ma este!
– Jaj, Alejandro ne mondd ezt – pislogta a lány, majd egy könnycsepp gördült végig az arcán, ahogy a fiúra nézett.
– Állj! Leállni! – üvöltötte a rendező a megafonba, majd a két szereplőhöz lépett. – Mi volt ez az érzelgőség, meg ez a könnycsepp? Bele ne zúgjon már az Isten szerelmére, magának nem ez a szerepe! Újra elmondom, a fiú meghívja vacsorázni, de maga visszautasítja, spontán reakciót várunk, nem ezt a nyálas érzelgőzést.
– De olyan cuki volt, ahogy megdicsért – felelt a lány.
– Maga most ne ezzel törődjön, hanem a szerepével, világos? Újra vesszük! – üvöltötte a rendező a megafonba a stáb felé fordulva.
– Csapó, negyvennyolcezer-négyszáztizenhat! – hallatszott a segéd hangja.
– Ó, Esmeralda, milyen gyönyörű vagy ma este!
– Jaj, Alejandro, miért mondod ezt? – pislogta a lány, majd a könnyeit a kezeibe temette.
– Leállni! – üvöltötte a rendező. – Mondja maga miért nem képes nemet mondani?
– Azoknak a boci szemeknek nem tudok ellenállni – ragadta meg a fiút és megcsókolta.
– Milyen boci szemek? – ordította a csókolózók arcába a rendező. A lány hátraesett, a fiú elkapta.
– Maga rendkívül durva és tapintatlan, Mr. Kox – ráncolta homlokát a fiú. – Most távozunk.
Azzal Alejandro kikísérte a jelenetből Esmeraldát.
– Vissza ne merjenek jönni! – ordította a megafonba. – Egy vak színésznő és egy fiatal ficsúr románca, hah! Találunk maguk helyett normális színészeket is, akik képesek eljátszani egy ennyire banális jelenetet! Ki vannak rúgva!
S az est leszálltával Alejandro végre elvihette Esmeraldát vacsorázni.
