Hasler felügyelő vöröses barna ballonkabátban lépett az irodájába. Kissé feltűnő ugyan, de unta már a szürkeséget. Fontos ügyben volt távol intézkedni, és még be kellett, fejezze ezt a rémes kihallgatást. Kalapját fáradtan dobta az íróasztalra, majd leült. Vele szemben öt férfi foglalt helyett, csapzottak, füstszagúak voltak. A férfi szúrós szemmel nézett rájuk, majd folytatta a félbehagyott jegyzőkönyvet.
– Tehát, amennyiben nincs további hozzáfűzni valójuk az ügyhöz, felolvasnám a vallomásukat. Önt, a zenekar vezetőjét jelenleg, mint tanút hallgattam ki. A tanúvallomásában a következőket mondta el:
– Mai nap, este 18 óra 45 perckor a villányi folkfesztivál keretében a „Talpra babám, megtáncoltatlak” című számot játszotta a zenekar. A zene közben váratlanul lángba borult a zenészek mögött elhelyezett színpadi installáció és rövid időn belül az egész színpad porig égett. – A zenekar vezetője felemelte a mutatóujját, jelezve, hogy lenne egy közbevetése.
– Nem kérdez, itt most én beszélek! – A férfi letette a kezét. – A tűz látványára a közönségük megzavarodott és dulakodás alakult ki. Itt álljunk meg egy pillanatra. Kollégám tárgyi bizonyítékkal szolgált a tűz lehetséges keletkezését illetően, jelenleg vizsgálják a körülményeket. A nyilvánvaló következmény az, hogy itt tettetés zajlik, tehát az ügyet ki fogjuk vizsgálni.
– Bocsánat, de akkor mégis hogyan…
– Ne vágjon a szavamba! Micsoda tiszteletlenség más gondolataival játszani?! A nyomozást megkezdtük. Jelentős felelősség terheli mindazokat, akik hanyagságuk folytán felelősek a súlyos károkért.
Ekkor kopogtak és egy rendőrnő lépett a helyiségbe.
– Elnézést felügyelő úr, de további két személyt állítottunk elő, akik a rendbontásban érintettek.
– Jöjjön be és mondja el mi történt?
– Egyikőjük azt állítja, francia színész, a másik pedig ír vállalkozó. Valami vita folytán egymásnak estek. Ez ugyanott történt, ahol a tűz feltételezett keletkezési helyét találtuk. Egy vásáros bódé gyulladt ki, a tűz pedig innen terjedt át a színpadra. Törik a magyart, kissé nehéz megérteni őket.
– Úgy?! Hát kísérje be őket.
A felügyelő fel sem nézett a számítógép képernyőjéről. A két férfi miután betessékelték őket, bambán bámult az öt zenészre.
– Álljanak oda, felveszem a vallomásukat. Mondják a nevüket és röviden, tényszerűen ismertessék milyen szerepük volt a ma esti felfordulásban. Ne álljanak ilyen szerencsétlenül, magával kezdem! – mutatott a magasabbik férfira. – Neve?
– Á neveám, áz én nevemeát, Jean Pierr'e. Vágyok fránsziáából. Én kér'em tiltákozom, itten aggresszív kollégával szembe' a mágátartásá. Nem lökdössük színészeket.
– Fogja rövidre és mondja a tényeket!
– Az tör'tént, hogy az ír' megutott.
– Te hazug vagy, diszno! Ellopthad Rózsikámat! – kiabált az ír, láthatólag kissé italos állapotban.
– Pimász, én tépem meg füled és r’akom gulásodba, hogy azzal tunkolkodjál. Mitsoda sértés gulasba tunkolni croissan! – ordította a másik.
Egymásnak estek, a zenészeknek kellett őket szétválasztani.
– Türtőztessék magukat uraim, mert bezáratom önöket éjszakára!
A felügyelő telefonon hívta a kollégáját.
– Katalin, azonnal vezesse ki az irodámból ezt a két idiótát és kerítsen egy francia–ír–magyar tolmácsot. És hozzon nekem egy kávét.
Az ír közben énekelni kezdett.
– Tápprá, tápprá bábám, csilla–billa, parara..., maguk olyan ismerősek nekheöm – mondta a zenészek felé fordulva.
– Mit ivott maga, hogy így be van rúgva? – kérdezte a felügyelő
– Óó, kis picikhe pálinkát itam, csak picike, de huhh jó erős, good.
A rendőrnő közben benyitott a kávéval.
– Felügyelő úr, megérkezett a francia–ír–magyar tolmács és vallomást akar tenni.
– Mi?! – A felügyelő igen meglepett volt az intézkedés szokatlan hatékonyságát illetően. – Kísérje be.
Katalin letette a kávét, s miután távozott, a tolmács belépett a kissé zsúfolt irodába.
– Jó estét kívánok, a nevem...
– Rózsikaa! – kiabált az ír nagy lelkesedéssel. A hölgy megijedt a hirtelen felismerés folytán. A felügyelő felállt és peckesen kihúzta magát, ami igen tekintélyes megjelenést kölcsönzött alakjának. A hölgyhöz lépett és nyájasan, megérintve a vállát, beljebb kísérte, miközben szúrós tekintettel odavetette a két férfinak:
– Csöndet! Itt az beszél, akinek én engedélyt adok! – Ismét nyájasan fordult a hölgyhöz. – Kérem, foglaljon helyet. Ha jól látom, ön ismeri ezeket az urakat. Miről kíván vallomást tenni?
– Én kérem…, én…, én okoztam a tüzet – rebegte a hölgy lesütött tekintettel.
– Jaj, hát csak nem azt akarja mondani, hogy maga gyújtotta fel azt a bódét? – szólalt meg a felügyelő miközben visszaült a székébe és kortyolgatni kezdte a kávét.
– Nem, dehogy. Az az én bódém volt. A bódét az ír gyújtotta fel.
Erre a szóra a felügyelő félrenyelt és köhögni kezdett. Majd, a tettlegesség elkerülése végett, dörzsölni kezdte a tenyerét. Igyekezett uralkodni az indulatain a gyönyörű hölgy jelenlétében.
– Szóval magácska beszéli a nyelvüket. Hogy történt?
A zenekar vezetője közbe kívánt szólni.
– Elnézést felügyelő úr, elmehetünk? Fontos...
– Maga nem válaszol, itt most én kérdezek! Nem mennek sehova addig, míg nem tisztáztuk a körülményeket. Folytassa, kérem – adta át a szót a hölgynek.
– Éppen a záráshoz készültem, amikor a francia úr odalépett…, és…, megkérte a kezemet. Ezt a gyönyörű nyakláncot kaptam ajándékba – mutatott a nyakát díszítő smaragd nyakékre.
– Tsodálátos vágy R'ózsikám! – szólalt meg a francia.
– Kuss, legyen! – förmedt rá a felügyelő. – Bocsánatot kérek modortalanságomért, folytassa, kérem.
– Amikor Jean Pierre meg akart csókolni, az ír hirtelen nekiugrott és elkezdték verni egymást. Nem mertem közbe lépni.
Erre a francia sértő megjegyzéseket fogalmazhatott meg az ír felé, majd az láthatóan türelmét vesztve rátámadt. A zenészek nem győzték őket lefogni. A felügyelő hangos megnyilvánulásban tört ki, melynek nyomatékaként rácsapott az asztalra. A hangulatot némi dulakodás után sikerült normalizálni.
– Úgy látom uraim, igen sok közük volt a ma este történtekhez. Fogják vissza magukat, mert őrizet alá fognak kerülni. Kérem hölgyem, fordítsa le nekünk mit mondott az imént a francia?
– Azt kiabálta, hogy nem lopta a nyakéket. Azt ő maga vásárolta. Az ír pedig állítja, hogy ezt a nyakéket ő vette, mert meg akarta kérni a kezemet. De a francia ellopta tőle és megelőzte a lánykérésben.
– Kedves Rózsika – állt fel a felügyelő –, én kérek elnézést, hogy ennek a szörnyűségnek a tanúja lett az imént. Látta, mi okozta a tüzet?
– Nem emlékszem pontosan, de az ír úr kezében egy lángoló üveg volt, amikor Jean Pierre rátámadt. A verekedés közben ráesett a bódémra, így az pillanatok alatt lángra kapott.
– Szóval Molotov koktéllal támadt az ír a franciára. Ez főbenjáró bűn! Ezért ülni fog.
Az ír felszólalt.
– Neem, nem Molotov. E–cigar oltottam pohárká pálinkámbá. Itallal mégsem ván lánykérést.
– Pofa be! Maga itt csak akkor beszél, ha kérdezem. Tehát foglaljuk össze a ma este történteket. Magácska éppen zárni készült, a francia meg kívánta kérni a kezét, az ír féltékenységből rátámadt, dulakodás kezdődött és az ír kezében tüzet fogott pálinkásüveg lángra lobbantotta a bódéját. A tűz pedig innen terjedt át a színpadra. A felelősök ez a két úr itt előttem. Már csak egy dolog maradt tisztázatlan.
Ám ekkor kopogtak és Katalin lépett be.
– Felügyelő úr, találtunk egy kislányt, az írrel kapcsolatosan van közlendője.
– Várjon kint, végeztünk – utasította a felügyelő, majd a zenészek felé fordult.
– Maguk elmehetnek, de az ügy végett még keresni fogjuk önöket. Maradjanak a városban pár napig, amíg a nyomozást lezárjuk. Katalin, ezt a két urat kísérje az őrszobára, vegye fel a vallomásukat. Ma estére a vendégeink lesznek, gondoskodjon a szállásukról. Kedves Rózsika, jöjjön, hazakísérem. Nem szeretném, ha további zaklatásoknak lenne kitéve.
Azzal a felügyelő kilépett vöröses barna kabátjában az irodájából, fejébe nyomta kalapját, majd karonfogva a hölgyet elindult a kijárat felé. Amikor megpillantotta a rá várakozó kislányt, megállt előtte. Valamit mondott neki, majd elsétált, mosollyal az arcán, a bájos Rózsika társaságában. A kislány még nézett utánuk, kissé rémült volt a tekintete. Majd szaladt az anyukája felé.
– Nézd Anyu, annak a lánynak ugyanilyen nyaklánca van!
– Igen, látom kicsim, de most vedd le szépen, vissza kell adnunk annak az úrnak – mutatott az anyuka az ír felé. A kislány szomorú arccal vette le a nyakláncot, anya visszazárta a kis dobozkájába, berakta a kabát zsebébe. Majd együtt adták át a rendőrnőnek a söntésasztalnál talált kabátot.
Írta: Mucsi Sándor
